»      Sajti Honlapja      «    »    «  
www.sajti.com - Sajti Honlapja - logo
www.sajti.com



Képek   Szabadidő   Család   Hasznos   Környezet

Természettudomány és vallás

VÉGH LÁSZLÓ



Kapcsolódó oldalak

A Szeretet himnusza »
Anyu, tüntetni megyek! »
Gondolatok »



           Valamennyi civilizáció, kultúra jellemezhető a vallásával, vallásaival, vallásos fogalmainak rendszerével. Ezért is gondolhatjuk, hogy a vallás nem egyszerűen az ember kitalálta képzetek összessége, hanem a vallásosság elválaszthatatlan az embertől és hozzátartozik az emberi közösségek létezéséhez. A modern időkben – elsősorban Európában – a vallások térvesztésének vagyunk tanúi, de ahol ezt tapasztaljuk, jórészt valláspótlékoknak tekinthető jelenségek töltik ki a vallások visszaszorulása miatt keletkezett űrt.

  Jung írja, hogy a pszichiátriai gyakorlat szerint a vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalás szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes megnyilvánulásai. Jung neves istentagadó tudósok, gondolkodók álmait vizsgálva jött rá arra, hogy amikor valaki elnyomja magában a vallásos megnyilvánulásokat, a vallásos jellegű képek az álmokban jönnek elő és e jelképek alaptípusai minden embernél közösek.

  A vallásosság eredetéhez akkor kerülhetünk közelebb, ha megvizsgáljuk, mi alakította ki a vallásos gondolkodást az emberré alakulás során. Az embert az állattól a fogalmi gondolkodás képessége, az öntudat megjelenése különbözteti meg. Az állatot elsősorban ösztönei irányítják. Az állat képes tanulni, de általában nagyon keveset, a megtanultakat csupán az adott helyzetben tudja alkalmazni, és a szerzett ismeretek között nem tud gondolkodással újabb összefüggéseket találni.

  Az ember azért lehetett sikeres a létért vívott harcban, mert agyának képességeit használva összefüggéseket fedezett fel, rendet vett észre a környező világban és bonyolultabb kapcsolatrendszereket is képes átlátni. Az ember minél inkább felismeri a világ összefüggéseit és ezzel a világban megnyilvánuló rendet, annál nagyobb az esélye a túlélésre. A rend keresésének, felismerésének képessége evolúciós tényező, amely a bolygó urává tett bennünket.

  Minél több, minél összetettebb összefüggést lát át az ember, annál jobbak az esélyei, annál inkább biztonságban érezheti magát. Az emberi elme alapvető módszere a logikus gondolkodás. Az ember természetes módon úgy képzeli, érzi, tapasztalatai mindig is ezt igazolták, hogy mindennek van oka, semmi sem létezhet csak úgy, előzmény nélkül. Ezért az ember keresi az okokat és biztonságához válaszolnia kell a miértekre. Az olyan, végsőknek nevezhető kérdésekre is, hogy ki ő, miért létezik, mi a helye a világban, miért léteznek és miért ilyenek az emberek, miért létezik maga a természet. Az ember a lelke mélyén csak akkor érezheti magát biztonságban és békességben, ha a miértekre választ adott és e válaszoknak megfelelően rendezheti be az életét.

  A vallások az emberiség leghősibb és mindmáig leginkább bevált rendszerező és rendteremtő módszerei. Az adott kultúra nyelvén, fogalmainak segítségével tárják elénk a lét értelmére, rendjére vonatkozó végső válaszokat. A vallásosan megfogalmazott végső válasz alapvető jellegzetessége, hogy a legvégső ok vagy okok természetfölötti jellegűek, azaz túl vannak a látható, az érzékelhető határán. Ez kézenfekvő eljárás a végső kérdések megválaszolására, mivel az okságok láncolatát le kell zárni valahol. Az ember látja, hogy ő az anyagi világ egyedüli értelmes lénye, és azt is, hogy nem ő alkotta meg a természet értelmes, harmonikus rendjét. Logikus magyarázatként a természet felett álló rendező kínálkozik. Ha valamilyen evilági, jól értelmezhető, felfogható dolgot vennénk végső okként, joggal merül fel a kérdés, miért létezik az a dolog. Ha viszont a természetfelettire utalunk, a magyarázat lezárja az anyagi világunk létezésére vonatkozó oksági láncot. A vallásos lelkület lényege a természetfölötti értelem előtti meghajlás. A hívő ember a világot egységes egésznek tekinti, elfogadja és szereti a világot, az életet, az embert, az emberiséget és természetesen saját magát is. Önmagára úgy tekint, mint aki a teremtő erő vagy maga a Teremtő akaratából jött a világra és kapott képességeivel élve gondozhatja vagy akár alakíthatja a világot.

  Az ember nem élhet a világ rendjére vonatkozó elképzelés nélkül, ezért vagy elfogadja a természetfölötti eredetű rendet, vagy tagadja azt, és más rendszert alkot magának. A rendszer szerinti élés, legyen az vallásos vagy filozófiai alapozottságú, értéket hordoz, mert megóv a napról napra létezéstől, ami előbb-utóbb az emberi lét káoszához vezet.

  A materialista magyarázatok a vallásosság eredetét a természet vak erőitől való félelemre vezetik vissza. Ez valóban fontos tényező, azonban az ember biztonságát veszélyeztető dolgok közül a természet csak az egyik. Az embernek komolyabb oka van félni saját magától és embertársaitól, mint a természeti erőktől. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy önmaga ellen fordul vagy a társa üti agyon, mint hogy kígyó marja meg vagy villám csap bele. A természettudományok fejlődésével és oktatásával a természettől való félelem elhanyagolhatóvá válik. Az egyén biztonságérzetének emberi tényezői azonban ugyanolyan fontosak maradtak vagy még fontosabbakká váltak, és ezek újult erővel táplálhatják a vallásos érzületet.

  A vallásosság eredetét jobban értve rájöhetünk, mennyire óvatosan kell kezelnünk a vallás és a természettudomány viszonyát. Ma már látható, mire vezetett az, hogy az új felfedezéseket, a tudomány fejlődését a vallások ellen fordították, azok lehetetlenné tételére használták fel. Miközben a történelmi egyházak befolyása visszaszorult, a vallások rendszerező és rendteremtő tevékenységét a magányos ember távoli istenének érzéketlen közömbössége, rosszabb esetben a horoszkópok adta életvezetési tanácsok, az ufóktól és más hasonló rejtett erőtől, hatalmaktól való félelem váltotta fel. Jung pszichiáteri tapasztalatait elemezve írja, hogy 35 éven felüli páciensei közt egyetlenegy sem volt, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség, irányulás lett volna. Végső soron ezek az emberek abba betegedtek bele, hogy elvesztették azt, amit az eleven vallások mindenkor megadtak híveiknek. Csak azok gyógyultak meg teljesen, akik visszanyerték vallásos lelkületüket, aminek természetesen nincs köze a hivatalos felekezeti hovatartozáshoz.

  A vallás és a tudomány egyaránt a világ megértésére törekszik, nem véletlen, hogy a tudomány kialakulásának lehetőségét a vallásos nézetek jellege erősen befolyásolta. A természettudomány és a vallás mai kapcsolatának jobb megértéséhez tekintsük át, hogyan jött létre a világ törvényeit kutató és értelmező természettudományos gondolkodás, miként különült el a vallásos felfogástól.

A természettudományok kialakulásának előzményei

A természettudományok ugrásszerű fejlődése, az Európában a 17. században lezajlott tudományos forradalom az emberi történelem egyik legcsodálatosabb fejezete.

  Ha a múlt nagy civilizációira tekintünk, jól szervezett társadalmakat, lenyűgöző művészi és építészeti alkotásokat, fejlett filozófiai rendszereket, irodalmat, technikát látunk, de semmi nem emlékeztet, akár távolról is, a modern természettudományra. Pedig látszólag minden feltétel adva volt a természettudomány megjelenéséhez: emberek, akiknek volt idejük és módjuk gondolkodni, fejlett matematika, technikai eszközök. Mindez nyilvánvalóan nem elég. A tudomány születését nem gazdasági szükségszerűség hozta magával, sokkal inkább a világ egyfajta szemlélete az, ami a természettudomány kialakulásához vezetett.

  A természettudomány fejlődésének indulásához a természetet megfelelően értékelő világszemlélet is kell. Ebben a
világszemléletben benne kell lennie annak a feltételezésnek, hogy az anyagi világ bizonyos értelemben jó és tanulmányozásra érdemes. Hinnünk kell abban, hogy a természet rendezett és rendje az ember számára felfogható és értelmezhető. Fel kell tételezni azt is, hogy a világ megismerésének módja nem pusztán az elvont gondolkodás, a spekuláció, a matematika alkalmazása, hanem rendszeres megfigyeléseket is kell végeznünk. A természettudományok fejlődésének feltétele az is, hogy a tudósok szabadon kutathassanak, tiltások és tabuk ne korlátozzák a tevékenységüket és eredményeiket nyilvánosságra lehessen hozni, szabadon terjeszteni.

  E feltételek nagyon természetesnek tűnnek, de a történelmet vizsgálva láthatjuk, hogy olyan kultúra, civilizáció, ahol ezek a feltételek teljesülhettek volna, az ókorban nem létezett, a megfelelő légkör csak a középkor keresztény Európájában jött létre.

  A sokistenhivő kultúrák világképét az élő természet rendszereinek, például a hangyabolynak vagy más társulásoknak és a természet nagyobb rendszereinek megfigyelése alakíthatta ki. A hangyaboly egésze csodálatosan szép, harmonikusan működő rendszert alkot. Az egyes hangyák úgy tevékenykednek, nyüzsögnek, hogy a boly összefüggő, önfenntartó egészet képez még kisebb-nagyobb zavaroknál is. A kínai és más keleti civilizációk és Arisztotelész természetképe is ezt a jellegzetességet hangsúlyozta. A természet úgy működik, hogy harmonikus egyensúlyban lévő egészet alkosson, amelynek részei oly módon kapcsolódnak egymáshoz, úgy hatnak kölcsön egymással, hogy az egész egyensúlya ilyen-olyan megrázkódtatások esetén is fennmarad. A részek működését nem a külső hatások, törvények, hanem az egész rendje határozza meg. Az egész tehát jóval több, mint a részek egyszerű összege, ezért hiábavalóság a részekre figyelni, azokat boncolgatni, az egész, a lényeg megértésében nem segíthet.

  Könnyen megfogalmazható rendet az égbolton látunk, a csillagos ég egyszerűen megfigyelhető szabályszerűségei az első biztos fogódzót adhatták az ember számára. A földi természet bonyolult viselkedése szemmel láthatóan összefügg az égi jelenségekkel. Természetesen a vallások istenei közül a legfontosabbak az éghez kötődtek, ott mutatkozott meg ugyanis az a tökéletesség és pontosság, ami az isteni sajátsága lehet.

  A sokistenhivő vallások felfogása szerint a világ egyes történéseit az istenek, felsőbbrendű lények vezérlik. Szellemi lények döntései által vezérelt világot az ember nem foghat fel, mert nem ismerheti a felsőbbrendű lény gondolkodását, céljait. A világ szent dolgait tabuk védelmezik, és ez a lehetőségét is kizárta annak, hogy az ember kifürkészhesse az isteni szándékokat, avatatlanul beavatkozzon az isteni világrendbe, a kísérletezés lehetősége sem juthatott eszébe senkinek. A felfoghatatlan és tanulmányozhatatlan világ képzete nem férhet össze a természettudomány létével.

  A megismerhetetlen világban élő ember akkor boldogulhat, ha alkalmazkodik az istenek kívánalmaihoz. Nem saját kárán kell mindent megtanulnia, hanem az ősök tapasztalatait kell átvennie. Az ilyen szemléletű társadalmakat, például a régi Kínát, a hagyományok tisztelete, az ősök megbecsülése és általában ez a sokszor rettegésig fokozódó tartózkodás jellemzi és az újtól való félelem sem kedvezett a természettudomány kialakulásának. Az ilyen szellemiségű kultúrák csodálatos építményei és egyéb alkotásai a tapasztalati úton szerzett mérnöki tudáson, nem pedig a törvények ismeretén alapultak. A ilyen világkép további jellegzetessége, hogy időszemlélete ciklikus, azaz minden csak ismétlődés, ezért nincs szó eredetről, beteljesülésről, csupán a körforgás egyes szakaszairól.

  A természettudományos gondolkodás a korábbi istenkép fokozatos átalakulása nyomán jelenhetett meg. A nagy, sok ezer évig virágzó birodalmak vallásos szemlélete nem változott komolyabban. A változás olyan földrajzi helyeken történhetett, ahol a történelem forgandósága magával vonta az istenképek jelentős változását is. Ez az övezet Mezopotámia és a Földközi-tenger medencéje volt, amelynek történetét az állandóan beáramló népek vándorlása és letelepedése, az ezzel járó örökös háborúk tették mozgalmassá. Itt a sokistenhit súlyos válságba került, mivel a helyi istenek vesztettek tekintélyükből, mert nem tudtak megfelelő védelmet és biztonságot nyújtani. Az emberek mind kevésbé tartottak isteneiktől és elkezdtek gondolkozni azon, végül is milyenek azok az erők, amelyek ténylegesen kormányozzák a világot. A sokistenhit gyengülése két területen különösen szembetűnően jelentkezett, Görögországban és a zsidó nép földjén.

  Kr. e. 600 körül a kis-ázsiai görög filozófusok felvetették, hogy a természeti jelenségek isteni közreműködés nélkül is leírhatók. Nem arról volt szó, hogy ki akarták zárni isteneiket a világból, ehelyett inkább személytelenné tették és a világot vezérlő törvényekkel azonosították isteneiket.

  A görög filozófia és tudományosság egyrészt összegezte a korábbi korok eredményeit, másrészt máig érvényes eredményekkel gazdagította az emberi gondolkodást. Platón dualizmusa szerint a megfigyelhető, az érzékeink által vizsgálható anyagi világ az igazi valóságnak, az ideák világának csupán árnyéka, tökéletlen utánzata. Az anyagi világ istene, Demiurgosz az értelem nélküli anyagot az ideák alkotta minta szerint gyúrja, igyekszik az anyagot minél tökéletesebbé alakítani, de az örökösen változó anyag kitör ezekből a formákból, állandóan felbomlik. Arisztotelész, akinek természetképe a megfigyelésekre épült, elvetette Platón dualizmusát, szerinte a földi természet rendjének alapja a célra való törekvés. Az egyszerű égi mozgások értelmezéséhez Arisztotelész feltételezte, hogy az égi és a földi mozgásokban más jellegű törvények érvényesek. Démokritosz spekulatív úton eljutott az atom fogalmához és a világ változatosságát a különböző fajta atomok mozgásaival és mechanikus kapcsolódásaival értelmezte. Az ókori gondolkodás számára a dualista szemlélet vált meghatározóvá, és mivel ez a földi valóság lebecsülését vonja maga után, a megvetett anyagi világ nem kaphatott kellő figyelmet.

  Az egyistenhívő vallások szerint Isten a világot az általa adott törvényekkel kormányozza. Törvényt csak az adhat, aki teremtett. Ha a teremtés nyersanyaga kívülről származna, az Isten hatalma nem lehetne teljes, alkalmazkodnia kellene az előzményekhez. Ezért az egyistenhit alapvető jellemzője a teremtés a semmiből. A Biblia szerint az embert Isten a saját képmására teremtette. Ez természetesen nem a külső hasonlóságot jelenti, hanem részben azt, hogy észjárásunk hasonlít Isten gondolkodásmódjára. Azaz az ember képes lehet felfogni Isten teremtett világának törvényeit. Ez felbátorít a törvények keresésére. Mivel a természetben minden csak teremtmény, a szentségek hiányában vizsgálódást gátló tabuk sincsenek. Az egyistenhit világában az időszemlélet lineáris, az idő a teremtéstől a végső időkig tart. Közben természetes módon változik a világ, ezért itt hiányzik a ciklikus időszemléletű társadalmak merev idegenkedése az újtól.

  A modern természettudomány a keresztény világszemlélet és a görög gondolkodás kölcsönhatása révén született meg.

  A görögök hagyatékát sok összetevő alkotta, ezek nem együtt és nem egyszerre váltak az európai kultúra részévé. Az ókor és a korai középkor gondolkodása Platón filozófiájára épült. A keresztény teológia kezdetben a Platón filozófiáján alapuló, újplatonikus elemekre építkezett, az Arisztotelész rendszerén alapuló skolasztika a 12. századtól Aquinói Szent Tamás munkássága révén vált vezető irányzattá. A démokritoszi atomelméletre építő mechanisztikus felfogás a 16. század közepén vált ismertebbé.

  A keresztény Európában a megfelelő szellemi és társadalmi háttérnek köszönhetően lassan megnyílhatott az út a természet törvényeinek felismeréséhez, rendszeres vizsgálatához, azaz a tudományok fejlődéséhez. A fejlődés a merevebb gondolkodású ortodox egyházzal való szakítás után a latin kereszténység uralta területeken gyorsult meg. A 12. századtól az újonnan alapított egyetemeken szabadon vitatkozhattak a különböző irányzatok követői Isten és a világ, Isten és az ember viszonyáról és más témákról. A szabad légkör annak eredménye, hogy a Biblia kijelentéseit a keresztény egyház nem szó szerint értelmezte. Szerinte az Isten sugalmazta Biblia az emberi tudás kimeríthetetlen kincsestára és nem csupán a betű szerinti üzenet a fontos, hanem a mögötte rejlő felmérhetetlenül sok tudás, ismeret. Ezek feltárása örök emberi feladat. Ilyenkor az ember tévedhet, ezért a Biblia értelmezése állandó szabad vita tárgya lehet. A közös nyelv, a latin általános használata, a különböző irányzatok képviselői közötti viták, a nézetek szabad ütköztetése, a diákok és a professzorok tanulmányútjai évszázadokon keresztül megfelelő háttérül szolgáltak az új gondolatok, eszmék születéséhez és terjesztéséhez. Az eszmecserék szabadsága csak a reformációt követő zavaros időszakban sérült komolyabban, amikor a kopernikuszi Nap középpontú világkép híveinek és ellenzőinek teológiai és tudományos vitája inkvizíciós eljárásokká torzult. Giordano Bruno és Galileo Galilei perbe fogása és elítélése arra is rámutatott, hogy teológiai módszerekkel természettudományos kérdések nem dönthetők el. A teológiai és természettudományos érvelések keveredése a newtoni mechanika megszületése után szűnt meg, ekkor a természettudományos kutatások elváltak az őket értelmező teológiai és filozófiai meggondolásoktól.

A természettudományok és a vallás mai kölcsönhatása

A vallásos ember és a teológia természetes módon követi a tudomány fejlődését. Az új paradigmák, mint a 20. században a relativitáselmélet, a kvantummechanika, a genetika és az ősrobbanás nyomán az embert izgató végső kérdések közül néhányat új alakban lehet megfogalmazni és megválaszolni. A tudomány fejlődése, az új felismerések nem rendítik meg a vallásos ember világszemléletét, inkább árnyaltabbá, teljesebbé teszik. A világegyetem és az élet eredetére, az emberi szabadság, valamint a jó és a rossz mibenlétére vonatkozó kérdések mai megfogalmazásai és a megfelelő válaszok egészen máshogy festenek, mint a száz évvel ezelőtti változatok. Végleges válaszokban e végső kérdések jellegénél fogva nem reménykedhetünk, de a többet tudás, az alaposabb ismeretek is segíthetnek abban, hogy a vallásos ember hite mélyülhessen, közelebb juthasson Istenhez.

  Száz évvel ezelőtt a mechanisztikus materialista filozófia a térben és időben állandó állapotú világegyetemet hirdető kozmológiára és az anyagmegmaradás vastörvénynek látszó tételére hivatkozva azt hirdette, hogy a teremtés tudományos abszurdum. Ekkortájt a monoteizmus semmiből teremtett világa, amelynek megalkotása Isten számára, az ő időszámítása szerint is napokat igényelt, képtelenségnek, babonaságnak tűnt. Manapság, amikor a megfigyelhető világegyetem kezdetét leíró kvantumkozmológiái modellek természetes eleme a nulla összenergiájú kezdőállapot, valamint a tér és az idő kialakulása, a teremtést tanító monoteista vallásnak nincs miért védekeznie. Egyszerűen azt mondhatja, hogy Isten a világot – a térrel, az idővel és az anyaggal együtt – az általa alkotott törvények felhasználásával teremtette meg. Könnyen lehetséges, hogy a kezdeti állapotról a fizika idővel többet fog tudni, és az ősrobbanás modellje egy átfogóbb kozmológia modell részlete lesz csupán, de az egyistenhit teológiája ekkor sem juthat újra a száz évvel ezelőttihez hasonló szorongatott helyzetbe.

  Száz éve az élet eredetére vonatkozó darwini evolúciós elmélet – elsősorban a mélyebb megértés és a kölcsönös félreértelmezések következményeként – súlyos csapást jelentett a teológia számára és a vallásosság gyorsított térvesztéséhez vezetett. Ha az emberig vezető evolúciót csupán a véletlenek egymásutánjának és a természetes kiválasztódás összjátékának tulajdonítjuk, akkor sem az első élő létrejöttében rejlő, sem az evolúciós folyamatban olyan mélyebben fekvő törvényszerűségekről nem beszélhetünk, amelyeket valamely teremtő folyamat vezérlőinek, azaz teremtésnek is értelmezhető mechanizmusoknak feleltethetnénk meg. A DNS-nek mint az öröklődés információhordozójának felfedezése nem döntötte el a kérdést, hogy a puszta véletlen, avagy a mélyebben fekvő törvényszerűségek-e a DNS által hordozott információ forrásai. Ha majd kiderül, hogy vannak mélyebben fekvő törvények – ebben inkább fizikusok és vegyészek hisznek, a biológusok többsége ezt valószínűtlennek tartja –, akkor a teológia nyugodtan értelmezheti teremtésként az evolúció több milliárd éves folyamatát, amelyet az Isten alkotta törvények vezérelnek. A kérdést a Marson leszálló, élet után kutató űrhajók is eldönthetik. Ha a Marson megtaláljuk az élet nyomait és az bizonyíthatóan független a Földön kialakult élettől, tarthatatlanná válik az a feltevés, miszerint a földi élet nagyon nagy véletlen eredménye, amely talán a világegyetem egészét tekintve is csak egyszer fordulhatott elő, hanem fel kell tételeznünk az anyagot egyre bonyolultabb összeállításba szervező, szükségszerűen az élet felé irányító, akár az emberi agy kifejlődéséig is elvezető törvényszerűségek létezését.

  Száz éve még csak a makrovilág törvényeit ismertük és a materialista filozófia a mechanika és az elektrodinamika determinisztikus törvényeire hivatkozva a világ egészét is determinisztikusan fogta fel. Ebben a világban az emberi szabadság csak illúzió, felismert szükségszerűség, nincs különösebb értelme a jóról és a rosszról beszélni. A mikrovilágot leíró
kvantummechanikában nincs szigorú determinizmus, és a mikrovilág véletlenjeinek erősödései akár a makrovilág történéseit is esetlegessé tehetik. A mikrovilág véletlenjeire elsősorban azok a nagyobb méretű rendszerek lehetnek érzékenyebbek, amelyeknek nagyon finom a vezérlése. Ennek megfelelően szabadságról elsősorban az élők esetén beszélhetünk, a világ legszabadabb lénye pedig az ember lehet, ennél fogva választhatunk a jó és a rossz között. Isten a teremtéstörténetben az egyre összetettebb dolgokat létrehozó munkáját minden egyes nap végén jónak nevezte, ennek megfelelően a jónak az alkotás, az építés, a dolgok összekapcsolása, összetartása felel meg. A rossz a szétverő, a szétdobáló, a diabolosz. Természetesen a rossz a világ fontos része, hiszen új és teljesebb csak úgy jöhet létre, ha a réginek legalább egy része szétesik, a rombolás pedig a rossz munkája.

  Isten nemcsak a világ teremtője, hanem személyes Isten is. A világ szabadsága megengedi azt, hogy Isten akár beleszólhasson a történelembe, elsősorban az embereken keresztül. E kapcsolat milyenségéről a tudomány nem sokat mondhat. Leírhatja, hogy az elmélyülten imádkozó ember agyában milyen hormonok szabadulnak fel, mely agyi területek aktivizálódnak, de az ilyen jellegű tudás nem tárhatja fel az ember és az Isten közötti kapcsolat valódi mélységeit.

Vissza a lap elejére ∆
 

    Powered by
ESZ Webdesign © 2007
Támogatásával