»      Sajti Honlapja      «    »    «  
www.sajti.com - Sajti Honlapja - logo
www.sajti.com



Képek   Szabadidő   Család   Hasznos   Környezet

A fényképezés úttörői



Kapcsolódó oldalak

Abigél fényképei »
Ötletek amatőr fényképészeknek »
Fényképezés »

(A Britannica Hungarica alapján)

A fényképezés - a vizuális kommunikáció egyik eszköze - esztétikai szempontból is jelentős alkotásokat teremthet. A képet általában, de nem föltétlenül, a fényképezőgép lencséivel állítják elő. A fényérzékeny anyagon látens (rejtett) kép keletkezik, amely az előhívás hatására láthatóvá, a rögzítés révén pedig állandóvá válik.
A feldolgozásra ma már azonnal vagy akár hónapok múltával is sor kerülhet, de a fénykép mindenképpen a felvétel pillanatát rögzíti. A többi képalkotástól ez különbözteti meg.
Bár a fényképész az előhívás és a másolás során befolyásolhatja az eredeti kép jellegét, a képet csak kézi beavatkozással, manipulációval tudja megváltoztatni.

A fénykép másik fontos sajátsága, hogy időnként több információt tartalmaz, mint amennyire a fényképész számított. Az első dagerrotípiákat, amelyeket az elképedt párizsi közönségnek 1838-39 telén mutatott be feltalálójuk, Louis-Jacques-Mandé Daguerre, részletgazdagságuk miatt dicsérték. Azt mondták, ha nagyítóval nézik a képeket, olyan, mintha távcsővel figyelnék meg a természetet. A feltaláló angol riválisa, William Henry Fox Talbot szerint a fényképész sokszor jóval a felvétel után fedez fel olyan részleteket, például falra vésett évszámot, feliratot, egy-egy falragaszt vagy egy távoli órát, amelyet az exponáláskor észre sem vett.

A látszólag automatikus képalkotás minden más képnél hitelesebbé teszi a fotókat. De a fényképezés valójában nem mechanikus művelet. Akármilyen tökéletesen exponált, éles képet állít is elő egy automatikus fényképezőgép, nem tud különbséget tenni a közhelyes felvétel és a jól komponált kép között. Erre a megkülönböztetésre csak a fényképezőgép mögött álló ember képes. A kreatív fényképész a tárgy lényegét ragadja meg, és ítélőképessége, érzelmei, ízlése szerint tolmácsolja.
Bár a fénykép korlátozza a művészt, hiszen nem a látomásokat, hanem a létező világot örökíti meg, a jó fényképésznek nagy mozgástere van e korlátokon belül. Ő választja ki a témát, ő dönti el, mikor készüljön a felvétel. Tapasztalatból tudja, hogyan rögzíti a gép a kompozíciót. Előre látja a kész képet. Akinek vizuális képzelőereje van, többet közöl a puszta látványnál. A fényképész a képalkotást is befolyásolhatja. Különféle lencséket, szűrőket, fényérzékeny anyagokat használhat. A fény és árnyék kontrasztját az előhívás során szabályozhatja. A másoláshoz eltérő textúrájú, fényű papírok közül választhat, megszabhatja a kész képek színét és tónusát.

A fényképezőgép előfutára a camera obscura volt. Ez olyan "sötétkamra", amelynek egyik falába lyukat fúrtak (a lyukba később lencsét is illesztettek). A kinti tárgyak képe a lyukon keresztül a szemközti falra került. Az olasz tudós és író, Giambattista della Porta a XVI. század végén lencsés camera obscurát szerkesztett.
A XVIII. századi képzőművészek már gyakran használtak különféle típusú camera obscurákat a természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor). Még ehhez is komoly rajztudásra volt azonban szükség, ezért tovább keresték a képek mechanikus rögzítésének módját.

Egy német anatómiaprofesszor, Johann Heinrich Schulze 1727-ben bebizonyította, hogy az ezüstsók elsötétedését - ezt a jelenséget már legalább a XVI. század óta ismerték - nem a hő, hanem a fény okozza. Napfény segítségével "írt" szavakat a sókra, ám a képek rögzítését nem kísérelte meg. A camera obscura és Schulze felfedezése teremtette meg a fényképezés alapját.

Egy francia feltaláló, Nicéphore Niépce litográfiák készítése közben jutott el a fényképezéshez. A rajzokat akkoriban kézzel másolták át a litográfiás kőre. Niépce azonban nem tudott rajzolni. Szorultságában kidolgozott egy módszert: a képeket fénnyel másolta át. A metszetet olajjal kente be, hogy átlátszó legyen, ezután fényérzékeny oldattal bevont lemezre helyezte, és az egészet a napra tette.

Niépce íriszrekesszel felszerelt camera obscurája

Niépce íriszrekesszel felszerelt camera obscurája

A metszet világos részei alatt néhány óra múlva megkeményedett az oldat, a sötét részek alatt azonban továbbra is lágy maradt. Niépce a lágy oldatot lemosta, és a lemezen megjelent a metszet tartós, pontos másolata.
1826/27-ben egy ónlemezes camera obscurával elkészítette az első természetfotót: házának egyik felső ablakából lefényképezte az udvart. Közben a nap keletről nyugatra haladt, ezért a kép olyan, mintha a ház mindkét oldalán sütne a nap.

A világ első fényképe, Niépce 1826-ban készült képe.

A világ első fényképe, Niépce 1826-ban készült képe. Az exponálási idő 8 óra volt.

Niépce heliografikus (napsugaras) eljárásának végső célja a nyomtatás volt, de felvételeit alulexponálta, ezért nem tudott belőlük nyomólemezt készíteni. Felfedezései nyomán azonban Daguerre és mások is sikerrel kísérleteztek tovább.
Daguerre díszlettervezőként dolgozott. 1822 és 1839 között a párizsi Diorama társtulajdonosa volt; ebben a teremben híres helyek és történelmi események hatalmas festményeit állították ki. A képeket átlátszó papírra vagy muszlinra festették, és gondosan megválogatott fényeffektusokkal életszerű jeleneteket komponáltak a díszletből.
Az első vázlatokat Daguerre is camera obscurával készítette. A camera obscura képeit fény segítségével szerette volna rögzíteni, de kísérletei kudarcot vallottak. Amikor tudomást szerzett Niépce munkájáról, írt a feltalálónak. 1829 decemberében társultak Niépce heliografikus módszerének továbbfejlesztésére. Ettől kezdve Daguerre Niépce anyagaival - ezüstözött rézlemezekkel és jóddal - dolgozott, de csak 1835-ben, Niépce halála után ért el eredményt. Véletlenül fedezte fel, hogy a jódozott ezüstön látens kép keletkezik, és ezt higanygőzzel lehet "előhívni", láthatóvá tenni, mert a higanygőz az exponált részekre telepszik. Az expozíciós idő nyolc óráról 30 percre csökkent. A kép azonban nem volt tartós. Ha fényt kapott, az exponálatlan ezüstös részek elsötétedtek. 1837-re Daguerre a rögzítés módját is megtalálta: konyhasóval oldotta le az exponálatlan ezüst-jodidot. Ugyanebben az évben ezüstözött rézlemezre lefényképezte a műtermét.

Daguerre első, ezüstlemezre készült dagerrotípiája 1837-ből.

Daguerre első, ezüstlemezre készült dagerrotípiája 1837-ből.

A fotó hűsége és részletgazdagsága miatt is érdekes. Niépce-szel kötött szerződése ellenére a módosított eljárást Daguerre önmagáról nevezte el dag(u)errotípiának. 1839-ben Daguerre és Niépce fia a dagerrotípia és a heliográfia kizárólagos jogát életjáradék fejében eladta a francia kormánynak.

Thomas Wedgwood 1802-ben arról számolt be, hogy ezüst-nitráttal kezelt papíron vagy bőrön képeket tud előállítani. A papírra helyezett tárgyakról készített felvételeket, de ezeket nem rögzítette, és a camera obscura képét sem tudta átvinni a papírra. Fényképezési kísérletekről viszont az a dolgozat ír először, amelyet Wedgwood barátja, Sir Humphrey Davy közölt a londoni Journal of the Royal Institution c. folyóiratban.

William Henry Fox Talbot aki a Cambridge-i Egyetemen szerzett tudományos ismereteket, mit sem tudott Wedgwood és a francia feltalálók munkájáról. 1833-ban Itáliában töltötte a szabadságát, amikor eszébe ötlött, hogy a camera obscura képét kémiai eljárással kellene megörökíteni. 1835-re ki is dolgozta a módszert: a papírt úgy tette fényérzékennyé, hogy felváltva áztatta konyhasó (nátrium-klorid) és ezüst-nitrát oldatába. A papír rostjaiban ezüst-klorid keletkezett. Fény hatására az ezüst-kloridból finom eloszlású ezüst vált ki, s ez sötét foltokban jelent meg a papíron. A negatívról elvben akármennyi pozitívot is készíthettek úgy, hogy a fényérzékeny papírt rátették a negatívra, és megvilágították. Talbot rögzítési módszere azonban nem volt megfelelő, ezért 1839-ben Sir John F. W. Herschel azt javasolta, hogy a negatívokat nátrium-hiposzulfittal (mai nevén nátrium-tioszulfáttal) rögzítsék, és másolás előtt viasszal is kezeljék, hogy a papír szemcsésségét csökkentsék.
Angliába 1839 januárjára érkezett el a Daguerre-eljárás híre. Talbot azonnal publikálta, és részletesen el is magyarázta a Royal Society tagjainak, hogyan készít "fényszülte rajzokat".

Más kísérletezők is dolgoztak ki hasonló eljárásokat, de Talbot és Daguerre nevéhez fűződik az a két eljárás, amely a fényképezést megalapozta.
A két módszer több szempontból különbözik egymástól. A dagerrotípiák lemezre készültek, a fényszülte rajzok papírra. Minden dagerrotípia egyedi volt, a fényszülte rajzokat sokszorosítani is tudták. A dagerrotípia részletgazdag volt, a fényszülte rajz - az ezüstképet hordozó papír rostos szerkezete miatt - kissé elmosódott.
Daguerre eljárása szerte a világon gyorsan elterjedt. Már 1839-ben híres egyiptomi, palesztinai, görög és spanyol műemlékek képével tértek vissza az utazók Párizsba. Az expozíciós idő azonban nagyon hosszú volt. A bostoni King's Chapel fényképezése például 50 percig tartott. Nem tudtak mozgó tárgyakat fényképezni, és a portrékészítés is nehézségekbe ütközött. A modellnek hosszú percekig kellett mozdulatlanul ülnie fehérre lisztezett arccal a tűző napon.

Alexander Wolcott 1840 márciusában megnyitotta az első műtermet New Yorkban. A lencsét tükörrel helyettesítette, és megrendelőiről apró portrékat készített. Antoine-Francois-Jean Claudet, aki Londonban nyitott műtermet, észrevette, hogy a piros fény nem hat a fényérzékeny lemezekre, ezért biztonságosan használható a sötétkamrában.

A fényképezőgépek továbbfejlesztésében a magyar Petzval József és az osztrák Friedrich Voigtläder ért el igen figyelemre méltó eredményt. Petzval akromatikus portrélencséjének fényerőssége mintegy 20-szor nagyobb volt a Párizsban gyártott egyszerű meniszkusz-lencséknél, amelyeket a Daguerre-fényképezőgépekben használtak. Voigtländer a fényképezőgép ormótlan faháza helyett könnyen hordozható dobozt szerkesztett. Az újításokat 1841 januárjában ismertették. Ugyanebben a hónapban az osztrák Franz Kratochwila közzétett egy kémiai eljárást, amelyben klór- és brómgőzöket alkalmazott, és a lemez érzékenységét az ötszörösére növelte.
Az újítások eredményeként az expozíciós idő 20-40 másodpercre csökkent. A dagerrotípia-készítés virágzó iparág lett.

Talbot 1840-ben felfedezte, hogy a galluszsav alkalmas a látens kép előhívására. Egy 6,5x8,5 hüvelykes (kb. 16x21 cm-es) negatív elkészítéséhez mindössze egy perc expozíciós időre volt szükség. A papírképek ezentúl felvették a versenyt a dagerrotípiákkal. Talbot a módosított negatív eljárást kalotípiának nevezte el (a kifejezés a görög "szép kép" szavakból származik).

A legjobb kalotípiákat David Octavius Hill tájképfestő és Robert Adamson fényképész készítette. A képek megvilágítása és beállítása a kor festészeti stílusát tükrözte.
Hamarosan kiderült, hogy a kalotípia igen alkalmas nagy műemlékek megörökítésére is. Említésre méltó kalotípiák készültek a párizsi, chartres-i, amiens-i katedrálisokról.

 

Kalotípia 1845-ből
Kalotípia 1845-ből

Egy lille-i üzemben megindult a papírnegatívok nagybani másolása. A fényképészet fejlődésének 1851-ben új lökést adott a kollódiumos eljárás, amelyet az angol szobrász, Frederick Scott Archer talált fel. A korábbiaknál hússzor gyorsabb módszer szerint a negatívok üveglapra kerültek. A felvételek részletgazdagsága vetekedett a dagerrotípiákéval, és az üvegről papírmásolatot is tudtak készíteni. Az eljárásnak egyetlen komoly hátránya volt: a lemezt szinte közvetlenül az exponálás előtt kellett fényérzékennyé tenni, és a felvételt addig kellett elkészíteni, amíg a bevonat nedves volt. A kollódium a nitrocellulóz (lőgyapot) alkoholos-éteres oldata. Amikor az oldószerek elpárolognak, átlátszó, műanyagszerű film képződik, amelyen az előhíváskor nem hatolnak át a vegyszerek. Bár a fényképésznek a sötétkamra teljes felszerelését magával kellett vinnie, a kollódiumos módszert - amelyet szabadalom sem védett - szinte mindenütt azonnal átvették. Mintegy 30 évig ez volt a legkedveltebb eljárás. Nagymértékben hozzájárult a fényképezés népszerűsítéséhez. Minden idők néhány legkitűnőbb fotója a nedves kollódiumos módszerrel készült.

Az 1850-es évek közepétől a másolatokat albuminpapíron hívták elő. Mielőtt a papírt fényérzékennyé tették volna, tojásfehérjével kenték be. Ettől a felülete csillogó lett, és a képek minősége is javult. Az albuminpapírt az I. világháborúig használták.

Az 1850-es években új portréstílust honosított meg a párizsi André-Adolphe-Eugéne Disdéri. A fotókat - méretük miatt - carte de visite-nek ("névjegy") nevezték. Disdéri négylencsés fényképezőgépet használt, és nyolc negatívot készített egyetlen üveglemezen. A képeket külön-külön és egyszerre is fel tudta venni. A módszer roppant gazdaságos volt, hiszen nyolc képhez csak egyszer kellett előkezelni az üveglapot. Az első portrékon a modellek szinte kivétel nélkül álltak. A dagerrotípiák egyszerű háttere megváltozott: megjelentek a bútorok, a papírmasé oszlopok, ívek, a dúsan redőzött bársonyok. Ebben az időben kezdték el retusálni (kézi munkával módosítani) a negatívokat, és olajfestékkel átfesteni a fotókat.
A retusált, mesterkélt fényképek divatjának azonban nem mindenki hódolt be. Egy párizsi író és karikaturista, Gaspard-Félix Tournachon művésznevén Nadar, 1853-ban azért folyamodott a fotográfiához, hogy nagy karikatúra-litográfiájához, a "Panthéon Nadar"-hoz kiemelkedő francia személyiségek arcvonásait tanulmányozza. Modelljeit egyszerű háttér elé ültette, és szórt fényben fürdette őket. A megvilágítás arcuk, ruhájuk minden részletét kiemelte. Nadar - a karikaturista éles szemével - felismerte jellegzetes vonásaikat, s a fotókon meg is örökítette őket. Fényképeinek nagy elismeréssel adózott az akkori vezető francia művészeti folyóirat, a Gazette des Beaux Arts.
Egy másik karikaturista, Étienne Carjat portréi talán Nadar képeinél is kiválóbbak. A kor harmadik nagy fotóművésze, Julia Margaret Cameron egy angol ügyvéd felesége volt. Kezdetben kedvtelésből fényképezte korának hírességeit (például Alfréd Tennysont és Charles Darwint). Közelképeihez nagy (70 cm) fókusztávolságú lencsét használt. A lencse miatt az expozíciós idő olyan sokáig tartott, hogy a modellek gyakran elmozdultak. Az elmosódott felvételeket sokan bírálták, de művészi értéküket mindenütt elismerték. A portrékon kívül Cameron számos allegorikus tanulmányt is készített.

A fényképek esztétikai értékét sokan festményszerű képekkel kívánták alátámasztani. Felvetődött, hogy a festői látvány több negatívból komponálják meg. A svéd Oscar D. Reijlander 30 negatívból állította össze 80 . 40 cm-es híres allegóriáját, amelynek "Az élet két útja" címet adta. Az ő munkája inspirálta Henry Peach Robinsont, aki "Elmúlás" c. munkájával szerzett hírnevet. Az öt negatívból szerkesztett kép egy haldokló lányt ábrázol. A kritikusok szerint a téma túl szomorú volt ahhoz, hogy a fényképész megörökítse. A bírálókat valószínűleg a fénykép közvetlen hitelessége zavarta, hiszen a festők ennél jóval megrázóbb képeket is festettek már.
Néhány fényképészt a műterem helyett a harcmező vonzott. 1855-ben Roger Fenton a Krímbe hajózott Londonból, hogy kamerájával tudósítson a háborúról. Nedves lemezeit egy sötétkamrává alakított szekéren hívta elő, amelyre időnként tüzet nyitott az ellenség. Négy hónap alatt 360 fényképet készített.
A kollódiumos korszakban számos fényképész utazott távoli vidékekre. A fotósok a nedves eljárás nehézségei ellenére is emlékezetes alkotásokkal tértek vissza. A tájképeket általában könyvekben jelentették meg, vagy gyűjtőknek adták el. A vasúti társaságok is szívesen bemutatták a hídépítést, a sínek lefektetését, a festői környezetben futó vasútvonalakat.

Sok tájképfotós sztereográfiákat is készített. A sztereográfia két képből áll; ezeket egymáshoz közeli nézőpontokból veszik fel egy kétlencsés fényképezőgéppel. A nézőpontok a két szemtengely átlagos távolságára esnek egymástól. A két képből álló felvételek sztereoszkópban nézve, háromdimenziós hatást keltenek. A háromdimenziós látványt csak fényképekkel lehet előidézni, hiszen egyetlen művész sem tudna perspektivikusan pontos képet rajzolni két, egymástól kb. 6 cm-re levő nézőpontból. 1860 és 1920 között a sztereoszkóp olyan mindennapos volt az angol és amerikai otthonokban, mint ma a televízió.

Sztereó fényképezőgép

Sztereó fényképezőgép és képe

Sztereó fényképezőgéppel készült fotó

Az 1870-es években egyre sürgetőbbé vált, hogy a lemezeket jóval a felvétel előtt előkészíthessék, és a képeket az expozíció után bármikor előhívhassák. A száraz eljárást Richard Leach Maddox angol orvos dolgozta ki 1871-ben; zselatinemulzióban oszlatott el ezüst-bromidot.
1878-tól már gyárilag vonták be a lemezeket ezüstsókat tartalmazó zselatinnal. A fényképezés történetében a száraz eljárás volt az egyik legfontosabb újítás.
A zselatinos lemezek hatvanszor érzékenyebbek voltak a kollódiumos lemezeknél. Ennek köszönhető, hogy a fényképezőgép lekerülhetett az állványról.

A kézi fényképezőgépek közül a Kodak, George Eastman találmánya lett a legnépszerűbb. Üveglemez helyett egy tekercs negatív filmet tettek bele, amelyre 100, kb. 6 cm átmérőjű, kör alakú kép fért el. Az utolsó negatív exponálása után az egész gépet visszaküldték az Eastman-gyárakba, ahol a tekercseket előhívták, és a papírképeket is elkészítették. Eastman rollkazettája

Eastman rollkazettája lehetővé tette, hogy a filmet tekercsekben használják


Muybridge fényképsorozata a ló mozgásáról
Haaapci!
Így működik a film

Néhány évvel a száraz lemez megjelenése előtt az angol Eadweard Muybridge lovakat ábrázoló kaliforniai fotói ejtették ámulatba a világot. Muybridge 12-24 fényképezőgépet helyezett el egymás mellett egy fényvisszaverő felülettel szemben. Az elhaladó lovak elszakították a gépekkel összekötött fonalakat, így exponálták a filmeket - ezzel a módszerrel sikerült felvennie a lépés, az ügetés és a vágta egymást követő fázisait.
A képek annyira különböztek a képzőművészetben ábrázolt mozgástól, hogy sokan kételkedtek a pontosságukban. 1880-ban - egy saját készítésű diavetítővel - Muybridge a képeket egymásután kivetítette egy képernyőre. Ez volt a világ első mozielőadása.

A XIX. század végén egyre több amatőr fényképész örökítette meg a mindennapi élet eseményeit. A "művészfotók" azonban műtermekben készültek, és a XVII. századi holland festményeket utánozták. A korszellemmel dacolva Peter Henry Emerson - orvos és lelkes amatőr fotós - újra a természet felé fordult, és ami ennél is fontosabb, azt tanácsolta kortársainak, hogy tartsák tiszteletben a fényképezést, és csakis e mesterség sajátos eszközeivel éljenek.
A londoni Linked ring csoport megalakulása szintén elősegítette, hogy a fényképezést ne mechanikus folyamatnak, hanem művészetnek tekintsék, és ne a festészetben uralkodó elvek szerint, hanem sajátos kifejezési módja alapján ítéljék meg.

Fényképezés és fotóművészet Magyarországon

A gyakorlati fényképezés Magyarországon már 1840-ben megindult. Ekkor jelent meg Daguerre könyve magyarul, amelyben részletesen leírta az eljárást, és már ugyanebben az évben lelkes kísérletezők objektív nélküli lyukkamerát készítettek dagerrotípiai felvételek számára. Az első magyarországi hivatásos fényképész a velencei születésű Marastoni Jakab volt, 1841-ben nyitott fényképészeti műtermet Pesten. Lefényképezte Kossuthot és Both Pált is. Műtárgyreprodukciót 1845-től készített Gola Ádám Budán, néhány felvétele Ferenczy István szobrász műtermében készült, de tőle származik az első szabadtéri felvétel a budai Mátyás-templomról is.

A negatív-pozitív eljárás bevezetését hamar követte egy hazai gyógyszerész, Kramolin Alajos módszere, az ún. talbotípia. A korai néprajzfotó képviselője volt Rosti Pál, aki végigjárta és -fényképezte Közép- és Dél-Amerika tájait, népeit.

Az 1850-es és 60-as években továbbra is népszerű műfaj a portréfényképezés. A polgári megrendelők ízlésének megfelelően a fényképészek gyakran használják a retusálás technikáját. A portré legismertebb formája, az ún. vizitkártya, az 1850-es években terjed el Magyarországon. Az egyik első jelentős magyar fényképész Simonyi Antal (1821-1892) volt, számos technikai újítást honosított meg nálunk. A korszak legtöbb közéleti személyiségét lefényképezte. Barabás Miklós, a reformkor hírneves festőművésze szintén számos portréfotót készített.

Borsos József (1821-1883) is festőművészből lett fényképész. Műterméből származik Munkácsy, Liszt Ferenc és Madách fényképe. Divald Károly tájfelvételekre, Klösz György elsősorban épületfotókra szakosodott. Divald fényképezte le először a Tátra tájegységeit, de fotózta a kortárs képzőművészet alkotásait is. Klösz György fotói a korabeli Budapest szinte minden részletét megőrizték.

Kávéházi terasz "Galambok a kőrengetegben"

Kávéházi terasz (a Sugár úton, a Királyi Operaházzal szemben): Erdélyi Mór felvétele, 1884; OMF Építészeti Múzeum. "Galambok a kőrengetegben": a világhírű magyar származású fotós, André Kertész felvétele; New York

Az első amatőr fotókiállítást1890-ben rendezték meg a Műcsarnokban. 1905-ben megalakult a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége (MAOSZ).

(A Britannica Hungarica alapján)

 
Š MOZAIK KIADÓ
SZEGED, 2/7/00




Powered by
ESZ Webdesign © 2008
Támogatásával